A táj számomra az arányaiban ismerős – másban nem is nagyon lehet, az Alföld azon részéről, ahonnan hegyek is csak akkor látszanak, ha erős a képzelőerő, és az erdők is leginkább mértani pontossággal telepítettek, nos, onnan érkezni ide már önmagában is táj-idegen.

Most mégis itt élek, valami régről ismerős, szeretetteli emlékekkel és tanúskodó hegyekkel összefűzött medencében, ahol nézhetek úgy is, mintha a végtelen Alföldön kelne a nap, de bármikor láthatom hegy mögött lenyugodni. Az erdőket most kezdem felfedezni: romantikusabbak, mint a Pilisi Parkerdő, amit szívemből megszerettem annak idején.

Nehezen határozom meg, ki is vagyok a Parókián. Azt hiszem, én vagyok az, aki a semmit teszi. Hol ide, hol oda, ha nyitva marad, becsukom, ha behúzva, kihúzom, letörlöm és feltöltöm, átpakolom, kiszámlázom, megöntözöm. Talán az eddigi hideg miatt, talán mélylélektani okokból, tevékenységem inkább zárt terekben végzem, általában csendben, nem zavarva. Beszélgetni ennek ellenére szeretek (vigyázat! Hivatásszerűen is űzöm!), gazdasszonyi teendőimet pedig esetenként négylábú kis barátommal, Mokka munkakutyával, máskor magamban látom el.